Ma, Marcus Cocceus Nerva idejének első évében, xanthikos hó harmadik napján hét éve, hogy hosszú szünet után ismét csak nem hagylak békén kába gondolataimmal és ügyetlen mondataimmal, te viszont nem téped magad a válasszal, pedig biztosra veszem, legalább két-három levelem eljutott hozzád, s te, hűséges barátom, egy napon leveleid özönével örvendeztetsz meg, amik valamely hajó mélyén vagy caesari hivatal szekrényében rekedtek, s egyszerre valami csuda folytán napvilágra kerülnek. Im jirce Hásem!
Nem tudom, írtam-e neked római barátomról, mondhatnám bizalmasomról, intimusomról, chaironeai Ephaphroditusról? Az ifjabb Plinius közeli barátja, Sosius, a száját igencsak jártató kocaköltő vezetett el hozzá néhány nappal Titus halála előtt, gorpiaios hó ötödikén. Rabszolgákról egy szót se előtte!, figyelmeztetett a rímkoholó egy bogánccsal, bürökkel, aszattal és más szúrós gazzal benőtt hatalmas kert keskeny ösvényén sűrű délmelegben, miközben galaj és más makacs tüske tapadt ránk, ruházatunkat szinte kolduskolonccá csúfította. Hosszantartó, kínzó járás után nem túl nagy, de csinos villa elé értünk, rózsakert és betűformákra nyírt puszpángbokrok övezték, szökőkutak vizében gyerekek viháncoltak, ünnepi ruhájuk csuromvíz, meg sem hallották atyjuk harsogó korholását. Sosius a fülemhez hajolva súgta: a nagymenő Modestus egyiptomi helytartó rabszolgája volt még Nero idején, de ki tudja, miféle szolgálatért gazdája fölszabadította. Mért mondod ezt nekem?, kérdém szintén suttogva, hát mert szégyelli a múltját!, mégiscsak rabszolgának született!, fakadt ki Sosius.Ephaphroditus észrevett minket az apró köveken, amikkel halak és vörös loboncú najádok voltak kirakva, orcája mosolyra nyílt, elénk sietett, végre elhoztad őt, Sosius!, kiáltotta, és kétszer is megölelt. Emlékszel-e, Absu, első találkozásunkra Senecával? Hát ez itt, a rózsakertben mennyivel derűsebb volt! Fordulat történt életemben. Sosius megérezte társaságának fölöslegességét, s bélbajra hivatkozva elköszönt tőlünk. Úgy vettem észre, Ephaphroditus lelkesedése láttán igencsak fölmagasodtam a szemében, s mint később fülheggyel hallottam, erről és a göröggel kötött szíves találkozásomról sietett is beszámolni a Caesarnak.Vendéglátóm ezután átvezetett egy jujubafával és illatos bokrokkal díszlő ligeten, frissen vakolt hatalmas épület terpeszkedett a peremén, belseje a leggyöngébb széllengés nélkül is kellőképpen hűs és száraz. Idő s levegő egyaránt megállt odabent. Absu, emlékszel Seneca könyvtárára? A tekercsek számolatlan sokaságára?, a homály barna karobillatára és a polcokon sillámló ezernyi tekercs keserű szagára?, és arra a kultúrcsiklandozásra, amit akkor éreztünk, midőn az átkötő zsinegeket megoldottuk? Nos, képzelj el harmincezer könyvtekercset sűrű sorban érintetlenül, mint a szűzleányok, mert kibontásukra még nem jutott idő. Lélegzethez sem jutsz e kincsek közt, mik kettesével sorakoznak az öt öblös hodályt mennyezetig borító polcok sűrűjében, ahol apró lépésekkel és csak oldalvást járhatsz, mint vízmerítés napján a sortáncban. Az alexandriai könyvtár sársötét csöndjénél is csöndesebb csöndben hangtalan hangú bölcsességek lapulnak a sás megkínzott jonhának selyembársonyán, tanítások, mik a világ sorsának sodrásait serkentették. Érzed a Nílus vizét?, az iszapot és a sás gyökerének ízét?, emelte Ephaphroditus az orcámhoz Manethón történeti művét, sárga zsinórral átkötve a híres Aegüptiakát, alján lila pecséttel. A teljes mű is rajta van?, kérdeztem meglepetten, mert az alexandriai könyvtárban csak a töredékekhez jutottam, de az is többet ért, mint Hérodotosz Történelme. Ömlött belőlem a szó, Ephaphroditus rám emelte szilvakék szemét, már hogyne lenne, és itt van a Szent Könyv, az antikvitásról és a vallásról írt remekmű is, amott meg a Szófisz könyve, Kufu múmiájának elkészítése és más csudabogár, lásd… És Ephaphroditust már nem lehetett leállítani, mintha ott sem lennék, vöröslő orcával, fokozódó izgalommal rakta elém Ré főpapja elveszettnek tartott munkáit, végre belefáradt, légzése akadozott, s szóhoz jutottam: írok egy könyvet, dicsekedtem el szinte akaratlan, mivel még csupán egy ívet róttam tele Apion ellen, kipellengérezem azt a kontár történészt, hadova mesék kitalálóját, kibírhatatlan dicsekvőt, aki félrevezető célzatú előadásaival Pliniust is megfertőzte. Olyas lesz az a könyv, mint Manethón főpapé, tódítottam, s ugyancsak megeredt a nyelvem, noha az ő teljes szövegét nem ismerem, vallottam be, amit pedig bikafejű Apion ellen eddig leírtam, régi olvasmányaimból szedegettem… Hérodotosztól csipegettem… még Alexandriában, ifjúi korban… Vendéglátóm ekkor leemelte Plinius Magnus Titusnak ajánlott Naturalis Historiáját, s ezzel szíven ütött, hát még midőn a Bellum Germaniae Libri húsz könyvét szedegette le a polcról gyors egymásutánban! Ez a manus a nemzetem ellen harcolt!, törtem ki, Vespasianus mellett lovagolt Jotapata alá, bátraké a szerencse!, harsogta rettenetes dobkísérettel, fölismertem a várfalról, szoros figyelemmel vettem észre őt, kivel Seneca könyvtárában alig három éve annyit, de annyit vitatkoztam! Ephaphroditus ekkor a legközelebbi polcra nyúlt, és híres munkámat, a De Bello Iudeicot tartotta elém. Bevallom, el is vártam tőle ezt a gesztust, azaz éreztem, hogy művemet a könyvtár díszhelyén tartja. Te is Titusnak ajánlottad, nemde?, nézett rám megróvón. Sokáig hallgattam, míg végre kiböffent belőlem: amiről nem beszélhettem, azt elhallgattam, minden szót a legszigorúbb önzárral írtam. Megértesz, ugye? Anaptól kezdve gyakori vendége vagyok Ephaphroditusnak. Hajnalig böngészem elképesztő értékű kincsének hosszú listáját és reszkető kézzel bontom ki a féltve őrzött tekercseket, ami csakis nekem adatott meg. Barátságunk mélységéhez és kölcsönös bizalmunkhoz nem fér kétség. Tanácsadóm, mi több, támaszom. Lévén a legfölsőbb körökben is nagy tekintélyű és közkedvelt, szavát adta, hogy kijárja műveim megjelentetését. De éppen ilyen fontos a meleg fogadtatás az otthonában! Borozgatásunk a lugas zsádzöld árnyékában, hol is meghányjuk-vetjük a világ elsivárodását a jövőben, a posteritast, a káldeusok jóslásainak és a próféták jövendölésének beteljesülését, Izrael népének kétezer év múlva bekövetkező sorsát. Halk szóval élünk. Leplezetlen csudálattal és gyönyörrel, öregvő szívünkben pislákoló hévvel élvezzük Rutilia, Capritia parva és Titinia pulchra lírás lánykák kedvünkért rögtönzött zenefestményeit. Nádtollam hegye eltompult, szemeimet sötétedő felhő lepi, lassan befátyolosul a világ, pedig még bőven írnék e tekercsre, mit majd pecséttel is ellátok jelezve, mily fontos vagy nekem, s hogy csakis te olvashasd soraimat. Ne feledd el Joszút, hávér, akivel együtt még csupaszarcú korodban meglested a betániai pőre lányokat a Siloa-tónál. Akkor még nem nőttünk el a gyerekkorból, de a lánytestek világosságának láttán az a jól ismert fájdalom addig úrkodott altestünkön, mígnem Jésua rabbi el nem kergetett onnan minket. Emlékszel? Hogy hetekig attól tartottunk, szóbeszéd tárgya leszünk? Légy egészséges, ki mindig kedves maradsz nekem! Fordítsa az Örökkévaló az Ő orcáját feléd és szerezzen neked békét! 