Takács-Csomai Zsófia
Hölgykő vára

Ragyogóan süt a nap, az erdő is éledezni kezd: világoszöld színt öltenek magukra a bükk- és tölgyfák, kikukucskálnak a mezőn a tavaszi virágok is, hogy meggyőződhessenek afelől, hogy a tél már biztosan nem tér vissza.
A sziklamélyedés évszázadok óta várja, hogy felfedezzék. Nem is csupán egy sziklamélyedésről van itt szó, hanem egy barlangról, hogy egészen pontosak legyünk, mivel elfér benne egy ember is. A meghatározásnak eleget tevő képződmény, amely tehát egy barlang, és a tőle ötvenméternyire tornyosuló várfalmaradvány tanúskodnak arról, hogy egykor itt emberek élhették a mindennapjaikat.
– Még elképzelni is fárasztó, hogy mennyire megterhelő fizikai munkát végezhettek ők, és mennyire puhányak vagyunk mi magunk – sóhajt fel Jancsi, aki a lehullott levelek kupacán megcsúszva, de még épp időben belekapaszkodva egy kinyúló faágba kiegyenesedik, közben fel-felsandít a föléje tornyosuló várromra.
– Te, Jancsi, figyelj már oda, hogy hová lépsz! – inti meg a felesége, Ágnes, aki Jancsi után kullog egy turistaösvénynek hitt vadcsapán. Nagyon félti Jancsit, aki kortársaihoz képest sokkal jobb erőnlétnek örvend, mint ő maga, de a nyughatatlansága okán hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb helyzetekbe képes keveredni, és keveredik is. Ágnes mégsem lenne most másvalakivel itt, ezen a csodaszép erdőben, mint ővele.
– Merre vagy, Ágci? – kérdezi Jancsi, aki pontosan tudja, felesége mennyire nem szívleli ezt a becézést.
– Idelent, valahol épp alattad, azt hiszem! – feleli Ágnes, miközben egy taplógombát bökdös a túrabotjával, amely egy elszáradt és kidőlt bükkfán telepedett meg.
– Jó, akkor ne is gyere erre, mert piszok meredek, minimum negyvenöt fokos lehet ez az emelkedő! – mondja Jancsi.
– Micsoda? – kérdi elfúló hangon Ágnes.
– Azt mondtam, ne gyere erre! Várj csak, itt egy tábla, megnézem, mi van ráírva! – rikkantja Jancsi, és telefonját előkapva fényképezni kezd.
– Hol vagy most, Jancsi? – kérdezi reményvesztetten Ágnes, aki a sűrű aljnövényzet miatt nem látja férjét.
– Épp feletted. Ott az a lyuk, tudod, amit az előbb láttunk, az volt a barlang, képzeld! – mutat botjával Jancsi jobbra.
– Én nem látom azt a lyukat, amiről beszélsz. – mondja Ágnes, aki épp az ellenkező irányba néz.
– Hallod? – kérdezi Jancsi.
– Tessék? – kérdezi türelmét vesztve Ágnes.
– Itt vagyok, megtaláltam a táblát! – kiabálja kicsit hangosabban Jancsi.
– És mi van azon a táblán? – kérdezi Ágnes, miközben túrabotját leszúrja a földbe.
– Hát, nem olvastam el, hanem inkább lefényképeztem. – feleli Jancsi, aki úgy dönt, ideje lekászálódni a domboldalról. Elindul hát, botjával bele-beleszúrva a földbe, meggátolva, hogy elcsússzon a minapi esőtől egybetapadt, és emiatt síkossá váló levélcsomókon. Mikor kicsivel lejjebb ér, már látja is Ágnest, aki össze-vissza tekintget, őt keresve, kissé riadtan. Melegség járja át a szívét a szeretett nő láttán.
– Itt vagyok! – integet neki Jancsi, aki most nagyot csúszva földet ér Ágnes lábai előtt.
– Jancsi, a frászt hozod rám! – korholja Ágnes, miközben felsegíti férjét a földről.
– Mentem ott a levelesen, fenéken! – nevet nagyot Jancsi, és leporolja a maradék avart a nadrágjáról.
– Még jó, hogy a nyakadat ki nem törted! – nevet Ágnes is, és elindulnak a vízbarátok útjára, hogy felleljék a forrást, ahonnan a vár alatt csörgedező patak ered.
Nem láthattak engem, aki egy fa rejtekéből figyeltem őket. Ha akarom, egy árnyék vagyok, de hívhattok lidércnek is. Hölgy vagyok, törékeny és állhatatos, és ha igazán csendben maradtok, és figyelitek a szellőt, amiképp megrezegteti az erdő fáinak leveleit, és bejárja a barlangot, hogy aztán felkapaszkodjon a vár ormára, akkor hallhatjátok a történetemet.