P. Nagy István
Akár

„Méregetve néz, bizonytalanul”
(N. L.)

Akár jegyellenőr is lehettél volna,
mondja a lányom.
Elképzelem, ahogy reggelente felszállok
a hatosra, nyakamban igazolvány,
kezemben lyukasztó.
Az utasok a zsebükben keresgélik
a jegyet. Van, aki előre köszön,
van, aki az ablak felé fordul.
Egy idő után már arcról ismerném
a bérleteseket, némelyiküket
messziről kiszúrnám. A férfit,
aki mindig ugyanazt az újságot
olvassa, az asszonyt
a két bevásárlószatyorral,
a fiút, aki minden reggel
az utolsó pillanatban ugrik föl.
Egyszer aztán valaki az én
helyemen ülne. A kabátját
gondosan összehajtva
tartaná az ölében.
Nem kérném el a jegyét,
leülnék vele szemben, és figyelném,
ahogyan öregszik.
A végállomáson mindketten
leszállnánk. Ő balra indulna,
én jobbra. Néhány lépés után
visszafordulnék. A villamos
már üres volna, csak a vezető
rázná ki a morzsákat
egy nejlonzacskóból.
Másnap a férfi megint ott ülne.
Ezúttal ő kérné el a jegyemet.
Sokáig keresgélnék a zsebeimben,
végül egy régi leckekönyvet
nyújtanék át neki.
Kinyitná, lapozgatná egy darabig,
aztán az egyik oldalon megállna.
A fényképemet nézné hosszan,
majd mielőtt visszaadná,
ceruzával átírná a nevet.