Kollár Melitta
Ma jó napunk van*

Egy karcos férfihangot hallottam. Angolul beszélt. Amerikai angol volt, amennyire egy mondat alapján ki tudtam venni.
– If the one-eyed man doesn’t get help in city, then that city’ ll destroyed! ** – ezt mondta. És tudják, mi az érdekes? Egyszerre hangzott monoton kántálásnak, hangos panaszkodásnak és vitának, amelyben a másik fél még nem képviseltette magát. Sőt, más is volt. Egyszerre éreztem azt, hogy hozzám beszél, és azt, hogy valami roppant titkos beszélgetést hallgatok ki. Nagyon furcsa érzés volt. Nem mertem lelassítani, egyenesen a hang irányába mentem. Errefelé nem jellemző az angol beszéd, de ezt még meg lehet magyarázni. Külföldi sugardaddy várja kebles, negyedolyan idős szeretőjét, aki fagyiért ment. De ez a furcsán csengő hang a padok irányából jött, ugyanolyan cigitől karcos hangon, mint ahogyan a keménymag szokott beszélni. Ez már furcsa volt – már úgy értem, a bennem kialakult paradoxonok mellett, persze.
A szemem sarkából láttam, hogy az összes pad üres. Sehol a keménymag. Sőt, mintha a Központban is kevesebben lettek volna. Ez képtelenség, a város legforgalmasabb része szinte kiürül? Mindegy, előbb elhúzok innen, a padoktól, ahol ilyen furcsa érzés tört rám egyetlen, angolul mondott mondat miatt, utána ráérek agyalni. Úgy terveztem, hogy amikor a szemem sarkából meglátom a férfit, nem nézek oda, és tényleg nem akartam, esküszöm! De a fickó újra megszólalt, éppen akkor, amikor odaértem hozzá.
– Finally! I found you! – kiáltotta el magát. Ez kétségtelenül nekem szólt. Egy ilyen kijelentés után arra gondolnánk, a beszélő hangjában öröm bújkál, amiért, ahogyan fogalmazott, végre megtalálta, akit keresett, esetleg düh, amiért túl régóta kellett keresnie. De a férfi hangjában semmi ilyesmire utaló jel nem volt. Egyszerűen mindennemű érzelem nélkül, monotonon mégis kihangsúlyozva beszélt. Jézusom, olyan nehéz ezt megmagyarázni!
Ahogy megszólalt, megálltam és felé fordultam. Ránéztem.
Különös egy teremtés volt, annyi szent. Egy hatvanas, dús fekete-ősz hajú, szakállas figura fél szemmel, a bal szemét egy fekete szemfedő takarta. Ez megmagyarázza előbbi megszólalását. The half-eyed man. A Félszemű. Mint John Wayne abban a régi westernben. Csakhogy ez a fickó egyáltalán nem hasonlított John Wayne-re. A legjobban... Tudják, ki jutott eszembe róla? Persze, ezzel nem azt mondom, hogy hasonlított rá, egyszerűen csak eszembe juttatta. Patrick Warburton. Tudják, az a komikus és színész, az Egy kapcsolat szabályaiból. Nem? Hát nézzék meg, gyanítom most is ott lapul a kezük ügyében az okostelefonjuk.
Patrick Warburtonnek nincs szakálla, nem hiányzik a bal szeme, de amennyire tudom, sebhelye sincs. Főleg nem ekkora. Egy bazinagy Y-alakú heg volt a félszemű homlokán, amit még a szemfedő és a dús haj sem tudott eltakarni. Bár, ahogy elnéztem, meg sem próbálta.
Azután ott volt még az öltözéke. Az is megért egy misét. Kékes-szürkés kopott farmernadrág, fehér póló. Oké, eddig teljesen normális, gondolnánk. Csakhogy ezen a pólón az I LOVE BA?KA TOPOLA, ČKA TOPOLA, 1900 felirat díszelgett. Az nem létezik, hogy ennyire régi, futott át az agyamon, fogadjunk, hogy akkoriban még nem is létezett pólónyomtatás. De még az is lehet, hogy efféle póló sem. Egyébként is, ha százhuszonöt éve őrizgeti a szekrényben, akkor sem lehetne olyan állapotban, amit használni lehet.
Aztán ott volt még a fekete viharkabátja. Olyasmi, mint Columbónak, csak feketében. Semmi különös, csak épp július közepe volt, nagyjából 31 celsius fok lehetett, ez a fickó itt pedig kabátban ücsörgött. Nem lehetetlen, van az az állapot. Csakhogy ő nem tűnt alkoholistának. Pontosabban, a kinézete újabb paradoxont keltett bennem. A hanyag hajviselete és nagy szakálla egy hajléktalan látszatát keltette, de az a szemfedő és a kabát... Olyan szigorú, méltóságteljes férfit varázsolt belőle, mint Sam Jacksonból a Marvel-filmekben.
– Are you talking to me? – kérdeztem. Pontosabban, csak akartam. Helyette suttogtam, de inkább tátogtam. Kiszáradt a torkom. Nem újdonság, már egy ideje gyakran előfordul velem, hogy cserben hagynak a hangszálaim, na de hogy egyetlen valódi hang ne jöjjön ki a torkomon?
Ekkor még nem féltem. De komolyan. Egyszerűen csak furán éreztem magam, kattogott az agyam és nem értettem, hogyan szorul ennyi ellentmondás egyetlen férfiba. Akkor még egyáltalán nem volt odaillő a kiszáradt torok.
– Természetesen – mondta. Nem, nem szólalt meg magyarul, de azért elég unalmas lenne, ha a továbbiakban végig angolul írnám le a beszélgetésünket, nemde?
Nem reagáltam a kijelentésére. Mégis miért keresett volna engem ez az ember? Egy dolog jutott eszembe. Újfent a rendőrség. De annak semmi értelme, már két éve lezárták az ügyet, ráadásul angol ajkú rendőr mégis mi a fenét keresne itt egy sikeresen lezárt ügy miatt?
– Szép napunk van. Nyáron minden nap szép, még az is, amikor egy-egy hőhullámot világvége-szerű zivatar zár le. Számomra a nyár mindig egyet jelentett a nosztaligával. Mindig az egy évvel ezelőtti nyárra emlékszem vissza, soha nem az ideire gondolok. Nagyon bosszantó érzés. De tavaly egy fokkal hűvösebb volt, egy alkalommal több eső esett, öt perccel kevesebb időt csesztem el felesleges dolgokra és talán sikeresebb is voltam. Észrevetted, hogy napról napra, egyre csak romlik az életünk minősége? Úgy értem, globálisan. Egyre nagyobb természeti katasztrófák jönnek, egyre pocsékabb zenék születnek, egyre drágább életben maradni. De neked már nem kell ezzel foglakoznod – amikor az utolsó mondat elhangzott a szájából, én már nyitottam a sajátomat, hogy visszakérdezzek. Kissé süket a Kritikus, biztosan csak félrehallott valamit. Esetleg egy olyan szófordulatot hallhattam, amelyet nem ismerek.
Nem tudtam megszólalni. A férfi arcára ugyanis hátborzongató vigyor ütött ki, amely belém fojtotta a szót. Ez volt az a pillanat, ami után elkezdtem félni. Nem az volt az érdekes, amit mondott, nem. Így vigyorogni legfeljebb a bolondok tudnak. Esetleg a veszett kutyák, de azt már vicsorgásnak nevezzük. Talán inkább a kettő keveréke. Egy újabb paradoxon.
– Visszajövök – tette hozzá. Egy ilyen mondat azt sugallja, hogy a férfi elhagyja a helyét és lelép. De a Félszemű meg sem mozdult. Mégis elment. A padon ugyanis nem az ült, aki két másodperccel ezelőtt. Egy hetven körüli bácsi ette a fagyiját, egyáltalán nem hasonlított sem a Félszemű fickóra, sem Patrick Warburtonre. Csak egy egyszerű öregúr a keménymagból. Mellette a padon ott volt a felkezdett limenkás Jelen, s fogadni mernék, hogy a cukrásztól már megkérdezte valamikor, hogy van-e konyakos fagyija.
– Mi a gondja? – kérdezte. Ekkor jöttem rá, hogy tátott szájjal és merev testtartással bámulom. Mint egy Copperfield-mutatvány! Ekkor arra még nem gondoltam, hogy megártott a meleg/ megbolondultam, esetleg a kettő együtt. Itt volt a Félszemű, valóságos volt. Ez biztos.
Ugye?
– Bocs – mondtam, és gyors léptekkel visszafelé vettem az irányt. Ki nem szarja le a hotelt, ma nem fogok katasztrófaturistáskodni. Pontosabban, már megtettem.
A szokásos tempómtól jóval gyorsabban sétáltam vissza a biciklimhez. Még így is tíz percig tartott az út.
A Maxiba azért még bementem, de a tökmagot még egy Somersbyre cseréltem.

* Részlet a Rossz kritika c. kéziratból
** Ha a Félszemű nem kap segítséget a városban, akkor az a város elpusztul!